sport

Élményeim a Gerecse 50-ről

– avagy miért nem leszek én teljesítménytúrázó?

Egy februári napon történt, hogy véletlenül megláttam a facebookon, hogy páran az edzőteremből részt vesznek a Gerecsén. Gyorsan írtam is nekik, megbeszéltük a részleteket, és neveztem a versenyre. Igazából mindig is izgatott egy ilyen túra és úgy gondoltam, hogy az 50 km az egy olyan táv, ami azért még felkészülés nélkül is teljesíthető, ilyen remek csapatban pedig biztosan mókában és kacagásban sem lesz hiány. Egy jó tanács, amit mindenkinek érdemes megfogadnia: akármit sportolsz, akárhová jársz edzeni, csak akkor vagy jó helyen, ha jó a társaság! Sőt, továbbmegyek: ha annyira jó a társaság, hogy az edzőtermen kívül is szívesen vagy velük. 🙂

Rajt előtt a Garage Gym csapata

A kölcsönös szimpátia nagyban megkönnyíti a kommunikációt is: a mi négyfős kis csapatunk például a hajnali 4.30-as induláskor is mosolyogva és barátságosan köszöntötte egymást, majd az autóutat követően 6 óra 00 perckor lelkesen és vidáman csacsogva rajtolt el. Rutinos barátaink, akik több hasonló és dupla ilyen hosszú túrát is lenyomtak már, bizakodva néztek a nap elébe és tervezgették naivan legújabb gerecsei pályacsúcsukat, amiket hosszabb-rövidebb belefutásokkal terveztek elérni. Én, és nevén nem nevezett cimborám (nem akarom a presztízsét rombolni enyémhez hasonló gyér teljesítményének ecsetelésével) azért valahol sejtettük, hogy mi leszünk e projekt megvalósíthatóságának leggyengébb láncszemei, sőt, a rajt után nem sokkal kétségessé vált, hogy én egyáltalán be tudom-e fejezni a túrát.

Történt ugyanis, hogy komoly fontolgatások árán úgy döntöttem, hogy túrabakancsban vágok neki az útnak, főleg, miután a túra előtti éjjelen szakadt az eső, biztonságosabb megoldásnak éreztem, mint a mezei futócipőm használatát. Jó kis bakancs ez, mondtam magamnak, megéltünk mi már egy s mást együtt az elmúlt, hmm, lássuk csak, 17 évben :-DDD Úgy tűnik azonban, a Merrel sem gyárt örök életű csukákat, az 5. kilométer után ugyanis a ragasztás elkezdett megroggyanni, majd szépen sorban búcsút intett a cipőtalpam, a sarkam és gyakorlatilag minden létező cipőalkatrészem.
Ezt először a nálunk lévő falatnyi leukoplaszttal próbáltuk orvosolni, majd amikor az egy szempillantás alatt levált, és már éppen elgondolkoztunk a -valamilyen rejtélyes okból kifolyólag szintén nálunk lévő – fogselyem, mint szóba jöhető rögzítőeszköz szakítószilárdságán, a tardosi vegyesboltban kedvezményes áron (ingyen) másfél tekercs szigetelőszalaghoz jutottunk hozzá.
Ekkor futott be a férjem mit sem sejtő telefonja, aki a 3 kölkünkre vigyázott éppen otthon, majd a “Férjek Gyöngye 2019” megtisztelő titulusra pályázandó, felajánlotta, hogy hoz nekem másik cipőt, hogy folytathassam a túrát. Ekkor jártunk egyébként 17 km-nél és gyors kupaktanácsot követően kiderült, hogy a legközelebbi falut 8 km múlva nagyjából akkor érintjük, amikorra a férjem oda tudna érni Pestről a felmentősereggel és a váltócipőmmel. Bizakodva indultunk hát tovább, a cipőt minden adandó alkalommal rögzítve, a leghatásosabb megoldás amúgy a kirendelt tűzoltóság szakszerű ráncfelvarrása volt.

Szakszerviz

Héregen szembesétált velem a családom, kaptam váltócipőt, a bakancsom pedig végül túrai mobilszemetesként új életre kelhetett:

A felmentősereg

Élt: 17 évet

Új cipő ide, új cipő oda, részemről nagyjából 30-35 km-ig tartott az őszinte lelkesedés és viccelődni akarás, onnantól már kezdett kicsit komolyabbra fordulni a dolog. Mi a hátsó sorban (meg nem nevezett társammal egyetemben) kicsit elcsendesedtünk, próbáltuk feldolgozni a mellettünk őzgidaként energikusan elszökellő, totálisan átlagos fizikumú, sőt, első ránézésre sportolástól kifejezetten tartózkodni látszó, mondhatni izomtalan földi halandók gyors előrehaladását, a minket lazán lehagyó sánta, csípőficamos, nyugdíjas bácsik tempóját és úgy általában mindent, ami és aki gyorsabban haladt nálunk. Sajnos nem találtunk megnyugtató magyarázatot erre a jelenségre, ezért jobb híján azzal vigasztaltuk magunkat, hogy átlagon felüli izomzattal bírú combunk nem efféle mozgáskultúrára teremtetett, és hogy vélhetően a legtöbb túrázónál nagyobb súllyal tudunk guggolni. Sovány vigasz, de nem találtunk jobb kifogást. 😉

Egyébként hihetetlen élmény volt látni ezt a sok embert, akik a mindennapokból kiszakadva eljöttek Gerecsére sportolni, mozogni egy nagyot, kortól, nemtől, felkészültségi állapottól függetlenül… Ez a szép a tömegsportban, hogy mindenkié, senki nem lóg ki a sorból, ugyanaz a cél, és a táv teljesíthető!

Az utolsó 2-3 km volt a legrémesebb, ott már tényleg azt hittem, hogy nem visz tovább a lábam, iszonyúan fájtak a térdeim és zsibbadt a lábfejem. És amikor elsuhant mellettünk egy-egy túrázó vietnámi papucsban, mezítláb, vagy 50 kiló túlsúllyal, nos, valahogy már az sem motivált haladásra… így hát szinte tyúklépésben, de leküzdöttük az utolsó métereket, bebotladoztunk a célba és átvettük a tízórás küzdelmeinkért járó ötforintos nagyságú kitűzőt. Azt hiszem, annyit küzdöttem érte, hogy mostantól egész életemben viselni fogom. 😀

XXX

Így, egy nappal később azt a konklúziót vontam le, hogy a teljesítménytúrázás nem nekem való. Nyilván, (ex)sportolóként motivált, hogy az általam nyújtható leggyorsabb tempót hozzam, ezáltal viszont szinte teljesen lemaradtam a tájról, alig tudtam benne gyönyörködni, és az évek óta tropára ment térdízületeim sem bírják az ilyesmit. És bár hihetetlen élmény volt megcsinálni, fantasztikusak voltak a társaim, rengeteget nevettem, nem tudom, hogy megérte-e megkínozni a térdem, mindenesetre remélem, hogy hamar rendbejön… Úgy érzem, 20-30 km az, ami még igazán és őszintén élvezhető – és számomra egészséges – táv, viszont le a kalappal és minden elismerésem azoké, akik hosszúakat túráznak, futnak, meg úgy egyáltalán: sportolnak.

Sportolj te is, megéri!

A szerzőről

Evelin

Evelin vagyok, háromgyerekes, egyvizslás, egymacskás, férjezett, 32 éves néhai építőmérnöknő, mostanában leginkább anya és részmunkaidős blogírnok.

Szólj hozzá!


Powered by themekiller.com anime4online.com animextoon.com