Frici

Lázadó vagy egyéniség?

Fricikém…

Aki még nem tudná, Frici fiam nem egy egyszerű eset. Persze gond sincs vele, csak éppen nem az a tipikus kockaszerűre idomuló gyerekanyagtípus.

Korábban már írtam, az óvónők fő problémája abból ered, hogy a gyerek régebben egyáltalán nem vett részt a közös (kötelező!) kézműves foglalkozásokon, (mostanában amúgy sokat javult a helyzet). Mondjuk mivel a gyerekem simán kimaradt ebből, így talán nem is volt annyira kötelező. Gyengébbek kedvéért amúgy a kézműves foglalkozás a hogyan-csináljunk-vécépapírgurigából-lámpaernyőt című produkciók gyűjtőneve, de ide sorolhatnám a rajzold-le-vidám-családodat-egy-szép-nyári-napon és a tornázzunk-együtt-lelkesen-a-csoportszobában-mind-az-összes-másfél-négyzetméteren elnevezésű programokat is. Nos, Fricikém ezeket még középsőben is szkippelte. Sőt, (és most mindenki jól kapaszkodjon meg!) a gyermek NEM AKAR FOGKRÉMNYOMÓ-FELELŐS lenni!!! A fogkrémnyomó dolga különben az, hogy a fürdőszobában nyomjon egy csíkot mindenki fogkeféjére és ezért a pozícióért, csakúgy mint az óvodai naposságért komoly belharcok dúlnak. Kivéve egyvalakit… Ekkor merült fel először az a gondolat, hogy a gyerekkel bizony baj van.

Be is csekkoltunk lelkiismeretesen a kerületi nevelési tanácsadóba, ahol tavaly szeptemberóta foglalkoznak Fricivel. Persze mondanom sem kell, férjjel családilag be voltunk tojva ettől az egésztől, mert hát gondoljunk csak bele őszintén, ki szeretne egy szakembertől arról értesülni, hogy eddigi pályafutása során miket cseszett el végérvényesen és helyrehozhatatlanul a gyereknevelésben??? A menetrend egyébként az volt, hogy először szülői elbeszélgetés volt, ahol felvázoltam a tényeket, majd Dani bácsi Fricivel egyéni foglalkozott pár alkalmat, aztán behívatott minket. Izgultunk. Nagyon. Egyébként nem kellett volna. Nem tudom, hogy csak Dani bácsi volt ennyire emberi, vagy a probléma súlya nem olyan kaliberű, hogy meg kellett volna rengetnie szülőségünk alapjait, de összességében nagyon tanulságos elbeszélgetés volt ez. Nem éreztük magunkat kioktatva, kaptunk javaslatokat és biztatást. Megnyugtatást, hogy a gyerek alapvető személyiségjegyei “súlyos” genetikai (apai ágon!) defektekből (bocs, szívem, tudod, hogy én ilyennek szeretlek, amilyen vagy) eredeztethetőek.

apja fia

Magyarra lefordítva Fricikém pepitában ugyanúgy viselkedik, ahogy az apja tette ennyi idősen. Nagyon sok dologról beszéltünk Dani bácsival, a lényeg talán mégis az, hogy rengeteg idő kell Fricinek ahhoz, hogy valakit elfogadjon és megnyíljon, addig pedig, amíg ez nincs meg, gyakran felvesz egy olyan dedós magatartást, amikor szinte visszafejlődik pár évet, mert úgy érzi magát biztonságban, hiszen ha ő még csak 3 vagy 4 éves, akkor neki nem kell tudnia bizonyos dolgokat, nem kell tudni válaszolnia  a kérdésekre, nincs felelőssége. Sőt, ilyenkor a beszédhibája is durván előjön, selypít, kényeskedik, pedig amúgy – hála a logopédiának- már tökéletesen beszél.

Ez után az elbeszélgetés után Frici még hónapokig járt Dani bácsihoz, privát játékórákra. Ez úgy nézett ki, hogy a gyerek tűkön ülve várta, mikor lesz már csütörtök reggel, mert akkor miután a csajokat bedobtuk az oviba-bölcsibe, Dani bácsihoz mentünk, ahol ők ketten zárt ajtók mögött playmobiloztak egy teljes órán át.  Ahogy egyre hangosabb zajok szűrődtek ki a szobából, a szerepjátékok lelkes csatakiáltásai, beleélés, lelkesedés, öröm, nos, én úgy mentem egyre összébb a székemben a váróban, mert bizony én sosem, de komolyan sosem szerepjátékozom a gyerekekkel. Azt se tudom hogy kell. A lelkiismeretemet mondjuk azzal nyugtatom, hogy mivel nem érzek ehhez belső késztetést, a játékom nem is lenne őszinte, szóval nem is érne annyit, mint amikor olyan dolgokat csinálok a gyerekkel, amiket őszintén és lelkesen tudok (pl rengeteget olvasni nekik), szóval csak és kizárólag emiatt nem éreztem magam rettenetesen szar anyának, amikor a gyerek csillogó szemekkel jött ki a szobából ugrálva, hogy ő még az életében nem játszott ilyen jót. Persze Dani bácsi nyilván ezekből a szerepjátékokból tudott leszűrni egy csomó mindent a fiamról és igazából kiderült, ahogy semmi baj nincs a gyerekkel, ő ilyen és kész, zárkózott az idegenekkel, lefagy a legkisebb programváltozástól is és amúgy meg szorong.

Úgyhogy márciustól szorongásoldó tréningre fog járni. Lehet, hogy nekem sem ártana becsatlakoznom, már ami a gyermekem szeptemberi beiskolázását illeti. Bár én úgy érzem, hogy nem amiatt szorongok, hogy úristen, felnőtt a gyerekem, de nehéz lesz elengedni, jaj-jaj, hanem amiatt, hogy félek, nem fog tudni beilleszkedni és hogy emiatt szomorú lesz. Illetve még attól is félek, hogy a tanárai nem fogják értékelni az egyéniségét. Amit én imádok és attól tartok, tudat alatt bátorítom is. Mármint, hogy nyugodtan legyen különleges és ne álljon be a sorba. Most ez jó nagy ellentmondás, mert könnyebb lenne neki is és mindenkinek, ha azt csinálná amit a többi gyerek, de hát őt nem ilyen fából faragták, megvan benne valami kis plusz, egy fricska az átlagosság ellen…

Például tegnapi óvodai feladatlap: “kóstolj és szimatolj” címmel. Össze kellett kötözgetni különféle dolgokat abból a szempontból, hogy az orrunkkal, vagy a szánkkal érzékeljük. Ez még szabvány szerint ment neki. Aztán egy mosolygós fejhez kellett kötni azokat, amik kellemes érzetet adnak és lekonyuló fejhez azokat, amik undorítóak. Fricikém pontosan tudja, hogy mit hova kellett volna kötnie, ha ő egy átlagos gyerek lenne, az első mégis a csokitorta volt, amit jó erősen odavésett az undorító kategóriához. Aki ismeri Fricikémet, az tudja, hogy ő semmilyen tortát/édességet/csokoládét bottal nem piszkálna meg, de kérdem én: a magyar oktatási rendszerben egy ilyen feladatmegoldásra kapna vajon pontot a gyerek? A kérdés költői volt és bízom benne, hogy a leendő első osztályban a tanítónéninek bőven lesz ideje kiismerni mind a harmincvalamennyi porontyát és figyelni az ilyen apró kis nüanszokra és piros ponttal értékelni azokat. 😛 A másik meg, hogy a gyógyszert a vidám archoz húzta. Meg is magyarázta, hogy ugyan rövidtávon nem valami kellemes az íz- és szagélmény, ám hosszútávon mosolygós az orvosság hatása. Azt hiszem, hogy ha nekem kellene azt a feladatot megoldanom, bizonyára az undorító kategóriába sorolnám a gyógyszert és törekednék a sorból-nem-kilógásra, hiszen ez az elvárás, még akkor is, ha amúgy teljesen azonosulni tudok a fiam gondolatmenetével. Egyébként külön piros pont illeti az óvónőt, aki hatalmas csillaggal jutalmazta Fricikém munkáját és az öltözőben még külön ki is emelte, hogy Frici milyen egyedien gondolkozott és hogy ez mennyire rá vall. 😀

Az óvónő szerint különben iskolaérett. Mi néha elbizonytalanodunk ezen, de minden érv az ellen szól, hogy még egy évet maradjon óvodás. Száz százalékos lett a matematikai felmérője. Októberben már 7 éves lesz, ha még egy évet visszatartjuk, kezdje 8 évesen az iskolát? Ráadásul nem hiszem, hogy előnyére válna, ha Abinak lenne az osztálytársa… Értelmileg érett a sulira, abban pedig nagy erőkkel bízunk, hogy érzelmileg is megérik rá, biztos fog segíteni neki majd ez a csoportos szorongásosdi, meg majd nyáron is sokat változhat még, hiszen tavaly nyáron is így volt.

Csak olyankor bizonytalanodok el, mint például a múltkor az ortopédián. Direkt magánrendelésre mentünk, nem akartam, hogy az sztk-ban türelmetlenkedjenek amiatt, ahogy a gyerek viselkedik. Jól megbeszéltük, hogy csak a lábát nézi meg a doktornő, szerintem még kis szerencsével a normális keretek között is zajlott volna le a program, ha a doktornő nem azzal nyit, hogy vetkőzzön alsógatyára. Frici erre ugye leblokkolt, hogy nem ez volt megbeszélve, kézzel-lábbal tiltakozott, észérvekkel nem lehetett meggyőzni, erőszakkal kellett levenni róla a ruhát, aztán nem volt hajlandó végigsétálni a rendelőben, békaügetett és bebújt a szék alá, ezután pókjárást mutatott be, majd végül valamilyen -előttem ismertelen- oknál fogva hajlandó volt felugrani a vizsgálóasztalra (nyomatékosan kérték, hogy a sámliról másszon fel szépen lassan) és hagyta magát megvizsgálni, de azért én hatszor leizzadtam az elején. És akkor mit kapok az ortopédus doktornőtől? Hogy szerinte nem iskolaérett a gyerek, mert így bizony nem lehet majd viselkedni az iskolában…

És ilyenkor újra elbizonytalanodom.

A szerzőről

Evelin

Evelin vagyok, háromgyerekes, egyvizslás, egymacskás, férjezett, 32 éves néhai építőmérnöknő, mostanában leginkább anya és részmunkaidős blogírnok.

6 hozzászólás

  • Szerintem meg egy szuper alternativ iskola kellene neki, ahol dijazznak es fejlesztenek az egyeniseget es nem akarnal letorni es besimitani az atlagba.

    • Képzeld, voltunk a Waldorfban de nem voltam elájulva tőle. Ugyanúgy 30 fős lesz az osztálylétszám és még nincs meg a leendő osztálytanító… Kb fél éve ki van írva a pályázat és mindjárt itt a szeptember. Nem mernék kockáztatni.

  • Hú, de ismerős gondolatok. Bár az én fiam még csak 4 múlt, de a kifogás a sorból, ellenkezőleg viselkedés az felteszi a kérdést, hogy le fog-e valaha is szokni erről

  • Kedves Evelin!

    A háromból a legnagyobb gyerekem iskola előtti dilemmám pont így zajlott.
    Ő kicsit lassabb volt és “lefagyott” időnként, ami miatt sajátos suliban szerette volna beutalni az ovis nénije. Emellett nagyon jó fejű, kézügyességű és művészi hajlam is nagy adag van nála.
    Persze hogy belekötnek a legapróbb dolgokba, kell a statisztikához és örülnek, hogy beírhatnak minden rovathoz valamit. Szerintem.
    Ez most nagyon nagy divat, mert már második éve a suliban tapasztalom, hogy a tanító néni folyton fáradt és nehezére esik egy apró plusz feladat is (biztos van kivétel, de ez most trendi), így már előre herótjuk van attól, ha egy picit más egy gyerek az osztályban. A mi tanítónénink egyébként elsőre nagyon szimpi volt, nem fog kivételezni és szigorúnak mondaná magát, és következetes mondta ő a bemutatkozásnál magáról, ennek ellenére a legnagyobb kavaró és kényes és nagyszájú és rosszindulatú kislány a legnagyobb kedvence, a többieket éppen elviseli.
    A gyerekemre egyenesen irigy, mert alig tudja megfogni, mindig készül és szinte mindene 100%, azért ami nagyon szubjektív értékelésre ad neki lehetőséget, ott rögtön nyomja a rosszabb értékelést és szidalmazó szavakat. Komolyan!
    Ez persze nem jelenti azt, hogy csak ilyen van, de sok ilyen van!
    A gyerekem eleinte nyilván nem vette fel a tempót, viszont mindent ötösre tudott, így ez a hatalmas hiba ahhoz is elég volt, hogy a szülőket is lenézi és mivel mi nem vagyunk a nyalizósak sem, így mi konkrétan még választ sem szoktunk kapni a kérdésünkre a mozanaplón keresztül, így már kérdezni sem szoktunk!
    Szóval szerintem tök mindegy, hogy pörögsz-e rajta, a tanítónő úgyis olyan lesz amilyen.
    Frici valószínűleg egy év után beleszokik a rendszerbe, tetszeni fog neki, hogy folyamatosan történik valami és figyelni kell és vedd elő a füzetet és tanuld meg és öltözz át tesire és önállóan kell inni, pisilni és szerintem ez nem lesz neki unalmas, csinálni fogja.
    Látom magamon, hogy a második gyerekem ovikezdését már én sem szenvedtem meg annyira, mint az elsőt, a sulival is így lesz szerintem szeptemberben, ezt kellett volna már az elsővel is csinálni, hátha a gyerek is lazábban áll hozzá.
    Bocs, kicsit hosszú lett.
    Üdv, Kata

    • Köszönöm, hogy ilyen hosszan írtál. Már elengedtem amúgy ezt a dolgot, megyünk a körzetesbe és Frici is egyre jobban várja. Sokat olvasok neki az iskolakezdésről, meg beszélgetünk róla. Kinőtt már az oviból, ezt ő is érzi. 🙂

Szólj hozzá!


Powered by themekiller.com anime4online.com animextoon.com