sport

Térdízületi gyulladást mindenkinek!

Kezdetben vala a fájdalom. Tavaly novembert írunk. Kenegetés-borogatás, nem javul. Egyik orvos, másik orvos, üljek meg a seggemen és pihentessem. Nem javul. Beköszönt a tavasz. Nem javul. Beköszönt a kétségbeesés. Ideges vagyok és sokat sírok. Kiborít a tehetetlenség. Egyik orvos sem jó, nem értik, hogy nekem az nem opció, hogy kímélem. Egyrészt nincs rá lehetőségem, másrészt nem használ.

Elindulok alternatív utakon. Gerincterápia, de nem csak tartásjavítás, hanem életmód-változtatás is: hogyan kell járni, hogyan kell ülni, hogyan kell vezetni, nincs többé laptop előtt görnyedés (így mondjuk blog se nagyon), ésatöbbi, ésatöbbi. Jólesik. Végre teszek valamit magamért. Közben persze bumerángként járok vissza az ortopédiára, mondjuk, hogy minek, azt nem tudom.

Május 7. Fontos dátum, ugyanis komoly, közel félnapos intenzív netböngészést követően ezen a szent napon megyek le az uszodába tizeniksz év kihagyás után, remélve, hogy a vízben nem lesznek fájdalmaim. (De, lesznek.) Szeniornak hívják ezt a korosztályt.

Május közepén rátalálok egy szuper dokira, aki egy darab szteroidos injekcióval elviselhető mértékűvé csökkenti a térdízületi gyulladásomat, a Baker-cisztám is felszívódik. Ellát szuper tanácsokkal, biztat, hogy mozogjak: gyógytorna kötelező, TRX, bicikli, úszás, továbbá megbarátkozhatok a neonszínű tapaszokkal. Kezdek reménykedni, bár hullámvölgyeim még vannak. MR-vizsgálat, megskubizzuk a porcfelszínek állapotát (siralmas), de az ízületben már sokkal kevesebb oda nem illő folyadék garázdálkodik.

Júniusban eljutok a fő-fő ortopéd atyaúristenhez, Béreshez is. Megtudom, hogy gyárilag vagyok elcseszve, ilyen lábszerkezettel ez a térdprobléma szinte törvényszerű. Szeptemberig kapok haladékot: ha nem mutatok fel javulást, akkor sajnos műtét. Úgyhogy küzdök. Nem kis erőfeszítést igényel és nem csak tőlem, de az egész családomtól. Muszáj. Nem akarom azt a műtétet. Most jó. Terveim vannak. Haladok.

És hogy mi a jó a Baker-cisztában?

1.Ha nem kezd el fájni a lábam, soha, de soha, de soha a büdös életben el nem kezdtem volna úszni. A mai napon, másfél hónap uszodakóstolgatás után mérföldkőhöz érkeztem: leigazolt szenior versenyző lettem a Vasas Masters Swimming csapatánál. Mondjuk tűzijáték nem volt, de edzőbá megjutalmazott egy erőteljes kézfogással reggel 6-kor a medenceparton. Úgyhogy csapathoz tartozom, versenyre készülök.

2. A heti 3 úszóedzés és 2 gyógytorna, továbbá itthoni karerősítések és nyújtások üdítően hatnak az alakzatomra. Sitty-sutty ledobtam 4-5 kilót és (szerintem) tök jól nézek ki. Mármint a körülményekhez képest. Márminthogy három gyereket szültem zsinórban. Kockásodik a hasam, izmosodik a karom, férj megőrül értem.

3. Végre megértettem azt a jelenséget, ami már egy ideje frusztrál (mármint az, hogy nem értem), hogy miért kezd el körülöttem egyre több harmincas-negyvenes anyu “megbolondulni” és félmaratonokat futni, meg karatéra járni, hogy mi ez az általam eddig kapuzárási pániknak tekintett túlzott sportőrület a kortársaim között, de szerencsére megvilágosodtam: így örül tudniillik az ember lánya annak, hogy x darab szülés után visszakapja a saját testét, a szabadságot, hogy ezzel a testtel mostantól ő rendelkezik és csakis rajta múlik, hogy mihez kezd vele.

Ja, bocs, nem csak rajta. Ez nyilván hülyeség. Nekem a heti testmozgásomhoz és kötelező gyógytornához sokszor nem egy, de két nagyszülő, férj, bébiszitter, (óvoda) segítségét is igénybe kell vennem. Nélkülük nem menne. Ha olimpiára készülnék, akkor most a kösziAnyu kampányban erről nyilatkoznék, de nem készülök olimpiára. És anyu még így is, hogy nem olimpiára készülök, hanem egy vidéki kis szenior versenyre, képes átjönni reggel fél 6-kor, hogy a gyerekekre vigyázzon. Vagy Réka nála alszik. Hát, köszi Anyu. Szombat délben férj úgy vigyáz a három gyerekre amíg én edzem, hogy közben grillen szűzpecsenyét süt. Hát, köszi férj. Ugyanezt anyós is bevállalja. Köszi, Ildi.

4. Megismerkedtem a TAPE-pel, amit eddig divathóbortnak gondoltam, de amikor a gyógytornász kicsit feljebb polcolta a térdkalácsomat, hogy ne nyomorgassa a porcfelszínemet, na az valami hihetetlen érzés volt. Kár, hogy ez a csoda csak 5 napig tartott. De jövő héten kapok újat, ugyanilyen gyönyörűt, csak most más színben. Mert nem mindegy, értitek.

fotó (12)

Én lábaim, család macskája

5. És azt hiszem az is ide tartozik, hogy hosszú hónapok kínlódása után végre eljutottam odáig, hogy ennyi pozitívumot találok benne.

Teljesen megváltozott az életem és ez jó. Vannak céljaim és ez jó.

Térdízületi gyulladást mindenkinek!!!

Na jó, nem. Csak vicceltem.

 

A szerzőről

Evelin

Evelin vagyok, háromgyerekes, egyvizslás, egymacskás, férjezett, 32 éves néhai építőmérnöknő, mostanában leginkább anya és részmunkaidős blogírnok.

Szólj hozzá!


Powered by themekiller.com anime4online.com animextoon.com