ajánló Baba-mama cuccokat tesztelek kimozdulunk

Teszteltük a HelloAnyu!-t

Az úgy volt, hogy én el akartam menni a HellóAnyu!-ba. Igazából különösebben nem érdekelt a hely, leginkább arra voltam kíváncsi, hogy mi ez a nagy felhajtás körülötte: ilyen tanfolyam, olyan babaklub, üzletanyu-képzés, csapból is hellóanyufolyás…. úgyhogy kihirdettem a zártosztályon, hogy én Rékámmal adott napon megtekintem az objektumot és szerencsére néhányan csatlakoztak is hozzánk, így nem kellett egyedül kókadoznom a keményvonalas hellóanyuk közt.

Ja, hogy nem mindenki tudja mi is az a HellóAnyu!? “A HellóAnyu! maximálisan baba-, mama- és családbarát kulturális közösségi tér és ökokávézó a belvárosban.” -idézet a www.helloanyu.hu oldalról. Akkor ezzel meg is volnánk, jöjjön hát az élménybeszámoló!

Partnernőmmel és Réka lányom potenciális vőlegényjelöltjével együtt indultunk innen az árnyas-békés kertvárosból, hogy belevessünk magunkat a belvárosi forgatag eme öko-bio-lakto gyöngyszemébe. Babakocsival vettük be a helyszínt, kicsit tartottam is tőle, hogy emiatt esetleg negatívabb elbírálásban részesülünk a felszolgálás során mint hosszúkendőben hordozó (ős)anyatársaink, de szerencsére annyira azért nem alternatív a hely.

13001219_10207336170894761_6193178704975404122_n

Egy rendkívül előnyös kép Rékáról és rólam

Ellenben kissé sokkoló. Belépéskor sokkol az átható kajaszag, sokkol a zsibongás, sokkol a szűkösség. Jópofa ötlet, hogy rendeléskor megkérdezik az ember nevét és odabiggyesztik egy szívecske mellé az előregyártott A/4-es lapra, olyan intimnek tűnik tőle az egész, komolyan, már csak az hiányzik, hogy kis tábla legyen a pincérnők bal melle felett “Helló, Kitti vagyok, miben segíthetek?” felirattal. Vagy van ilyen? Kár, hogy sokan voltak, fejetlenség uralkodott, abban pedig semmi barátságos nem volt, ahogy a pincérnők kétségbeesetten próbálták gyötörni az agyukat, hogy vajon melyikük vette fel Judit zellerkrémleves-rendelését és hogy különben is hova a bánatba tűnhetett fent nevezett Judit. Később ugyanezen felszolgálók fizetés nélkül meglógott vendégeket kerestek, el tudom képzelni, hogy milyen eredményességgel.

Nem kívánom elhallgatni a tényt, hogy mivel én nem kimondottan rajongok a süteményekért és a reggeli egy kávémnál többet nem igazán bírok meginni per nap, abszolút nem érdekelt a menü; a vitrinben fonnyadozó háromféle sütiből választottam egy citromos ihletésű, közepesen versenyképes darabot egy (ízben és kivitelezésben) hasonló színvonalú limonádéval, majd miután ezt Rékával közösen elfogyasztottuk, rávetettük magunkat a tatamira a többi zártosztályossal. Azt hiszem ez a közösségi élet igazi színtere, mert nekünk az asztal körül üldögélve szimultán kávézgatva, sütizgetve és gyerekeket táplálva nem igazán maradt már szabad vegyértékünk a kommunikációra. A játszószőnyegen viszont szabadjára engedhettük a kicsiket és közben tudtunk kicsit beszélgetni. Na nem sokat, de egy kicsit. Nyilván nem mindegy, hogy egy örökmozgó ön- és közveszélyes kétévessel, egy helyváltoztatásra képtelen két hónapossal, vagy gyerek nélkül megy az ember (lánya) közösségi életet élni.

Vagy dolgozni. Bár szerintem akármennyire is tűnik trendinek szoptatás céljából szabadon hagyott fél mellel melózni, gyakorlatilag lehetetlen úgy koncentrálni, hogy laptopkopácsolás közben negyvenhárom másodpercenként felállok és rápirítok a másfél éves Zsófikára, hogy ne ütögessen más kisbabákat az almaszeletkéjével. Persze le a kalappal az előtt, aki megpróbálja. Vagy aki rendszeresen űzi.

Mindenesetre mi semmi ilyesmire nem vetemedtünk, beszélgettünk még kicsit, majd partnernőmmel és kisfiával elhagytuk a helyet. Persze fizettünk, úgyhogy nem minket kerestek a kissé túlterhelt pincérnők. Kiléptünk az utcára és néma csendben róttuk az utcákat, így próbálva kiüríteni a fejünkből a zsibongást és előkeresni tovaszáműzött gondolatainkat. Hamarosan megálltunk a Street Food Karaván udvarában és a szabad levegőn, anélkül, hogy körülöttünk erőltetetten és túlságosan koncentrált lett volna a kisgyerekes anyukák és hozzájuk tartózó kisgyerekeik létszáma, vidáman elmajszoltunk egy-egy tekercs tortillát és élveztük az igazi belváros igazi lüktetését. Majd hazaértünk a kertvárosba és hatalmasat sétáltunk a tágas utcákon…

******

Nagyon nehezen született meg ez a bejegyzés, mert folyamatosan ostoroztam magamat, hogy hogy lehetek ennyire disznó, hogy én mindig mindent csak leszólok, holott magam is látom a HellóAnyu! létjogosultságát, sikerét, de nekem mégsem jött be igazán. Ha kismamákkal szeretnék beszélgetni, elég csak kimennem a játszótérre, vagy valamilyen helyi klubba, nem kell hozzá bemásznom a városba; minden bokorban terem már manapság éneklős-mondókás, babatornáztatós, tematikus foglalkozás, igaz, ezeken a helyeken nem szolgálnak fel kávét. De bármikor elmehetünk olyan helyre is, ahol viszont igen, ráadásul nem ennyire dús az élményekre-szomjazó-otthonülőanyu-felhozatal…

Hiába no, nagyon vidéki vagyok én ehhez. 🙂

 

A szerzőről

Evelin

Evelin vagyok, háromgyerekes, egyvizslás, egymacskás, férjezett, 32 éves néhai építőmérnöknő, mostanában leginkább anya és részmunkaidős blogírnok.

Szólj hozzá!


Powered by themekiller.com anime4online.com animextoon.com