Anya játék mindennapok

Így (nem) játszunk a gyerekkel

Vasárnap délelőtt van, itthon van az egész család és én nem játszom a gyerekeimmel. Rékát most altattam el, Frici társasozik az apjával (igazság szerint csupán befejezik azt a partit, amit reggel én kezdtem el vele, csak közben Rékusnak alvásidő lett és abba kellett hagynunk), Abika pedig egyedül rajzol, pontosabban egyedi tervezésű képeslapot készít gyöngyöző homlokkal és kizökkenthetetlen koncentrációval. Persze odamehetnék hozzá és felajánlhatnám neki szabad vegyértékeimet, hogy rendelkezzen bátran testemmel-lelkemmel, “most van itt a perc, játssz velem!”, mint ahogy korábban sokszor bepróbálkoztam ezzel, így próbálván csökkenteni többrendbeli lelkiismeret-furdalásomat, amit amiatt érzek, hogy kevés időm van velük játszani, vagy sok mindent a kicsi miatt nem vehetünk elő, vagy ne adj’isten nincs kedvem azt és úgy játszani, ahogy ők elképzelik. Csakhogy! Mint értésemre adták, ők nem tudnak csak úgy felszólításra játszani, így sokszor lepattintanak, mert ők már épp belemerültek abba, amit csinálnak.

A minap felmerült a zárt osztályközösségünkben ez a kérdés, hogy mégis hogyan hagyhatja el egy ANYA száját egy ilyen mondat: “imádom a gyerekeim, vigyázok rájuk, de “ne kelljen” velük foglalkozni, leülni velük játszani vagy csak bizonyos játékokat”. És elmélkedtünk azon, hogy miért van ez. Előrebocsátom (és most kapaszkodjatok meg!), de én díszpéldány vagyok ebből az elvetemült fajtából… mármint aki nem mindig, nem azt és nem úgy játssza a gyerekkel, ahogy azt a kis terroris szeme fénye elképzelte.

Persze kérdés az is, hogy mit értünk foglalkozás alatt. Mert szerintem az is az, ha együtt biciklizünk vagy csak komótosan, nem rohanva hazasétálunk az oviból és közben beszélgetünk, fagyizunk. Ezt szívesen és örömmel teszem, ilyenkor rájuk figyelek és még a telefonomat sem buzgerálom. Ellenben a legkisebbemmel, aki 11 hónapos, nemigen tudok mit csinálni és hazudnék ha azt mondanám, hogy élvezem a kisautók tologatását. Épp ezert nem is teszem. Szerencsére vannak tesói, akik nálam sokkal jobban tudjak őt szórakoztani. Olyan játékokat találnak ki, amik nekem a szakadék szélén állva pisztolycsővel a halántékomnak szegezve sem jutnának eszembe. Gyereknek gyerek a társa, mondják nagy bölcsen az okosok. És mégis, ha napközben kettesben vagyunk, sosem unatkozunk. Jövünk-megyünk, bevásárolunk, kutyát sétáltatunk, mosunk, teregetünk, mindent együtt csinálunk és még sosem reklamált, hogy nem tetszik neki a zoknipároztatós játék, vagy a mosogatóból kipakolósdi.

A nagyokkal pedig imádok kártyázni, társasozni, olvasni. Alig várom már hogy Réka is beszállhasson a partikba. Persze ő már most is szívesen csatlakozna, nagy mértékben csökkentve ezzel a játék színvonalát, de hát sajnos gyakorlatilag nincs társasozás anélkül, hogy Réka megpróbálná lenyalogatni a pöttyöket a dobókockáról, cafatokra szaggatni a játékpénzt, vagy valamilyen testnedvével (nyál, takony, pisi, stb). beteríteni a játéktáblát. Ezek ilyen extra kihívások, amikre szerintem az időnél nincsen jobb gyógyír, vagyis egyszer majd szegény “egykeharmadikgyerekünk” is belenő az izgalmasabb játékokba, igaz, attól tartok, addigra már a nagyokkal kell szembenéznünk mindenféle kiskamaszkori problémákkal… Ahh, végtelen történet ez, én mondom nektek. 🙂

fotó (8)

UNO parti a nagyokkal

Visszatérve a fő kérdésre: baj-e, ha nincs mindig kedvünk azt játszani, amit a gyerek szeretne? Én például nem szeretek bújócskázni, nem szeretek debil mesekönyveket olvasni (volt olyan, amire Zoli például kerekperec megmondta nekik, hogy nem hajlandó elolvasni, én leginkább eldugom ezeket) és idegösszeomlást kapok, ha szerepjátékokat kell játszanom.  Épp ezért nem is teszem. Volt pár próbálkozásuk, de mivel pontosan tudják, hogy ezeket csak kényszerből teszem meg, idővel leszoktak róla. Ami nem azt jelenti, hogy beletörődtek, hogy velem nem lehet semmit sem csinálni, hanem azt, hogy megtanulták, hogy melyik felnőtt mit bír el, kivel mit lehet játszani. Teljesen más dolgokra veszik rá az apjukat mint engem, a bébiszittert azonnal lerohanják fogócskával, szerepjátékozni pedig (ó, tudom én, hogy ez mennyire fontos a lelki fejlődésük szempontjából) leginkább egymással, vagy magukban szoktak, esetleg még a mamával, de az gyakorta visítós röhögésbe fullad.

Nem hiszem, hogy nekem, csak azért, mert anya vagyok, jó pofát kellene vágnom minden játékhoz. Ha valamihez nincs kedvem, akkor nem csinálom szívvel-lélekkel, a minőséget pedig még egy kisgyerek is értékeli. Ezért szerintem nem szégyen megmondani, hogy ezt most nem, helyette viszont amazt tudunk együtt játszani. Persze hosszútávú nevelési eredményeim még nincsenek, de azért bízom benne, hogy az utókövetés perspektívájából egyik gyerekem sem fogja majd a szememre hányni, hogy azért lett defektes, mert én nem bújócskáztam vele.

A szerzőről

Evelin

Evelin vagyok, háromgyerekes, egyvizslás, egymacskás, férjezett, 32 éves néhai építőmérnöknő, mostanában leginkább anya és részmunkaidős blogírnok.

Szólj hozzá!


Powered by themekiller.com anime4online.com animextoon.com