Frici sport

Hogyan neveljünk sportos gyerekeket?

Azt hittem, én tudom a választ. Kipróbáltam ezerféle sportot, a versenyzést, az élsportot és azt hittem, hogy ami nekem jó volt gyerekként, az majd a gyerekeimnek is ugyanolyan jó lesz, hogy majd ők is lelkesen próbálgatják a sportágakat és nyitottak lesznek mindenre. Szépen, fegyelmezetten eljárnak edzésekre és lesznek sportoló barátaik. Ahha. Vagy nem.

Persze sejthettem volna, hogy Fricikével nem lesz könnyű dolgunk. Talán 4 éves lehetett, amikor először elmentünk szivacskézire és mérsékelt volt a lelkesedése. Nekem személy szerint nagyon tetszett a foglalkozás, korrektül átmozgatták őket, jó pár alkalomra elmentünk, de egyre kevésbé volt lelkes, így egy idő után abbahagytuk. Nem akartam erőltetni, látszik, hogy bizonyos tekintetben későn érő típus, gondoltam adok még neki egy kis időt. Aztán ősszel újrakezdtük, mert Frici ovis barátja is elkezdett járni és úgy gondoltam, ez elég motiváló tényező lesz majd neki. Jó pár hónapig simán ment a dolog, szépen csinálták a feladatokat, Fricikémnek fülig ért a szája, tényleg kikapcsolt arra az egy órára és csak a sportolásra koncentrált, sőt, még az sem zökkentette ki, amikor januárban Abika is bejelentette, hogy ő is szeretne járni. Aztán pár hónap után ismét elapadt a lelkesedés. Biztosan közrejátszott az is a dologban, hogy az addigi megszokott 10-14 gyerek mellé hirtelen csapódott még vagy 10 új gyerek, ami barátok közt szólva is már kezelhetetlen mennyiség az edzőnek. Láttam, hogy Fricit zavarja a tömeg, hogy sok az üresjárat, hogy újra elkezdtek alapfeladatokat csinálni, pedig előtte már szépen gyakorolták a kapura lövéseket is. És akkor elkezdtem bevetni mindenfélét az agyondicséréstől kezdve a jutalmon át a zsarolásig, de semmivel sem tudtam motiválni. Abi még elment 2 alkalomra, de rajta meg az látszott, hogy inkább szeretné Fricit utánozni, vagyis ha Frici nem jár, akkor ő sem.

Közben persze folyton azon agyaltam, hogy a gyerek életét, a sporthoz, egészséges életmódhoz való hozzáállását alapozom meg azzal, ha most jól döntök és mondjuk egy picit erőltetem: épp csak hogy tisztában legyen vele, hogy a sporthoz fegyelem kell, nem csinálunk olyat, hogy ha valami nem tetszik/nem megy, akkor azonnal abbahagyjuk, másrészt meg annyira mégse erőltethetem, hogy megutálja az egészet. Ja, és persze én döntsem el, hogy hol van ez a határ, mert én vagyok az anyja és én egyre inkább arra jövök rá, hogy ebben a minőségemben olyan horderejű döntéseket kell meghoznom, amikre nem biztos, hogy fel vagyok készülve. És hogy ez senkit, de senkit nem érdekel. És különben is, mennyire ciki már (magam előtt is), hogy én ennyi idősen már versenyekre jártam, Fricikém meg sírva bújik a szoknyám alá, hogy nem akarja csinálni a feladatokat…

Aztán megvizsgáltam a dolgot másik szemszögből is. Én az élsport világából jöttem, burokban nőttem fel, nekem természetes volt, hogy mindenki “születése óta” sportol valamit és csak felnőttként ismerkedtem meg olyanokkal, akik meg nem. Például a férjem sem. Ellenben amikor csak tehette, biciklitúrázott a barátaival, eltekertek külföldre, bejárták Tolnát-Baranyát, de sohasem tartozott semmilyen sportegyesülethez és nem is igen próbált ki semmilyen más sportágat. Már egyetemista lehetett, amikor elkezdett kondiba járni, felnőttként meg futni és most is, amikor csak teheti, próbál valamit mozogni. És lám, így is lehet ám szeretni a sportot.

Úgyhogy szépen megmagyaráztam magamnak, hogy ez a gyereksportoltatás nem verseny és nem erőszak, vagyis nem foglalkozom azzal, hogy a szomszéd Pistike heti háromszor jár négyféle foglalkozásra, mert én csak az egy szem Fricikémmel (és a másik szem Abikámmal) foglalkozom és még adok neki egy kis időt meg választási lehetőséget. Egy dologból nem engedek: valamit sportolni kell! Legyen az trambulinozás, biciklizés, roller vagy játszótéren szaladgálás, de fontos, hogy mozogjon. Szeptembertől meg majd szétnézünk megint a környéken, hogy milyen lehetőségek vannak. Lehet, hogy a labdasport ellen ő is pont annyira be van oltva mint az anyja.

Na, de a lényeg, hogy amikor én ezt így megbeszéltem magammal és elengedtem a gyereksport (hiányán) való görcsölést, akkoriban vettünk Fricinek egy új biciklit. Bizonytalan voltam ezzel kapcsolatban, mert bár nagyon korán megtanult kétkerekűzni, úgy istenigazából sosem élvezte a biciklizést. Sem. Mindenesetre kapott egy igazi nagyfiús, sebességváltós, 20″-os biciklit. És láss csodát! Ezt már igazán szereti használni! Nekünk is hihetetlen érzés, hogy a fiunk már tud jönni felnőtt tempóban, a lányokat meg fel tudjuk ültetni magunk mögé (bár már Abi is tud kétkerekűzni), és kirándulhat az egész család.

Még igazából csak itt a kertvárosban bolyongtunk, meg hétvégén elkerekeztünk a Népligetbe ami kb 3 kilométer, szóval kóstolgatjuk a biciklizést. A Kopaszira akartunk elmenni, de nem mertük bevállalni, mert Réka egyelőre mérsékelten lelkes utas, de hát majd megszokja, gondolom én. Mindenesetre ma délután nem tartózkodott idehaza, úgyhogy a nagyok rögtön le is csaptak a lehetőségre, hogy menjünk biciklitúrára. Jól van, engedtem, gyors telefon az apjuknak -aki biciklivel ment dolgozni-, hogy értekerekezünk, mert Frici szeretné látni a Dunát és mit ad isten, apa pont a Duna-parton dolgozik. Hát, azért bátornak éreztem magam, nekivágni egy majdnemhatévessel, de Frici iszonyúan fegyelmezett és majdnem végig van bicikliút, úgyhogy elindultunk. Már majdnem odaértünk, amikor eszembe jutott, hogy Friciék egész napos kiránduláson voltak az ovival és nem is aludt délben, de úgy tűnt, neki ez meg se kottyant. Szinte megállás nélkül végigtekerte a 12 km-t! Vagyis 6 km-nél megálltunk (a Művészetek Palotája volt a végcél, mert apa közben átjött a hídon), kétszer felszaladtak a Zikkuratba (ez a becsületes neve annak a kaptárszerű bigyónak a nemzeti mellett) és egyből indultunk is vissza. Kimondhatatlanul büszke vagyok Fricire. Nyáron körbekerekezzük a Velencei tavat, már alig várom!

IMG_3463[1]

Kiváló felvétel, a címe: Kis családom nappal szemben – részlet

IMG_3470[1]

Ha jobban megnézzük, Abikámat láthatjuk lefelé szaladás közben

IMG_3473[1]

Végre egy kép, ami magáért beszél

IMG_3477[1]

A fiúk

fotó (5)

Egy nyári kép, családi tájékozódási futóversenyen

És hogy hogyan neveljünk sportos gyerekeket? Mi így próbálkozunk. És ti?

 

A szerzőről

Evelin

Evelin vagyok, háromgyerekes, egyvizslás, egymacskás, férjezett, 32 éves néhai építőmérnöknő, mostanában leginkább anya és részmunkaidős blogírnok.

1 hozzászólás

  • Nekem csak 4 és 2 évesek a gyerekek, de mi nem erőltetünk semmit. Erdő szélén lakunk, így remgeteg idő töltünk szabadban, erdőben. Ott kihasználunk minden lehetőséget. Egyensúlyozunk a kidőlt fán, sziklára mászunk, túrázunk, futunk le a domboldalon…. Ők imádnak biciklizni, így gyakran lemegyünk a Velencei tóhoz biciklizni. Kipróbáltuk a lovagolást, mert kedvük volt, de ezt csak alkalom szerűen. A legfőbb dolog meg a példamutatás. Férjemmel mindketten rendszeresen futunk, és ha kérdezik hogy miért, akkor arra korrekt választ adunk. Mert egészséges, és nagyon jó kikapcsolódás. Nem célunk, hogy élsportolók legyenek, csak az, hogy szeressék a mozgást. Egyedül az úszás megtanulása lesz kötelező nekik, mert azt nagyon fontosnak tartom a biztonságuk szempontjából.

Szólj hozzá!


Powered by themekiller.com anime4online.com animextoon.com