interjú Koraszülöttek Világnapja WAHM

Lila színnel a koraszülött babákért

Amikor a középső gyerekem picit korábban, a terhességem 36. hetében megszületett, makkegészségesen, épphogy megütve a 2500 grammos lélektani határt, fogalmam sem volt arról, hogy mekkora szerencsénk van. Nem foglalkoztam a koraszüléssel mint opcióval, fel sem merült bennem, hogy ez velem is előfordulhat, a statisztikákról pedig végképp semmit nem tudtam. Abban a hitben voltam, hogy ha én figyelek magamra, rendszeresen járok orvosi ellenőrzésekre és lehetőleg stresszmentesen várom a babát, akkor velünk nem történhet meg a legrosszabb. Mert az ilyenek mindig másokkal történnek. Csakhogy ezek a “mások” igen sokan vannak.

Ma a világon minden 10. baba koraszülöttként jön a világra és Magyarországon is 9% körüli a mutató. Ez hatalmas arány, gyakorlatilag azt jelenti, hogy bárkivel megtörténhet. Megtörténhet velem, megtörténhet veled, megtörténhet egy közeli barátoddal, rokonoddal, akkor is, ha figyel magára, ha rendszeresen eljár a vizsgálatokra és ha a legnagyobb békében és boldogságban várja a babát. A koraszülés BÁRKIVEL megtörténhet!

November 17-e a Koraszülöttek Világnapja, ennek kapcsán beszélgettem Nagy Líviával, aki a Melletted a Helyem Egyesület egyik alapítója, az Európai Alapítvány az Új és Koraszülött Babákért Szervezet (EFCNI) szülőképviselője, nem mellesleg pedig 4 gyermek, köztük egy koraszülött kisfiú édesanyja:

-Problémamentes terhességnek indult, koraszülés lett a vége. Mi történt a második gyermeked születésekor?

-Amikor újra terhes lettem, mi már Franciaországban éltünk a férjemmel és a nagylányommal. Edinek is ott kellett volna megszületnie, ám a 25. héten én hazalátogattam Magyarországra még egy utolsó rokonlátogatásra. Visszautazás előtt két nappal, a 27. terhességi héten egyik pillanatról a másikra rosszul lettem. Influenzára gyanakodtam, mert a testvérem, akinél voltam, influenzás volt és azt gondoltam, hogy én is elkaptam. Fájt a kezem-lábam, majd’ szétrobbant a fejem. Felhívtam a testvérem nőgyógyászát és elmondtam neki a panaszaimat, aki azt javasolta, hogy ha 2 óra múlva sem lesz jobb, akkor menjek be a kórházba. Nem lett jobb, így elindultam a kórházba és akkor elkezdődött az a rémálom.

Minden olyan gyorsan történt: beértem a kórházba, tolószékbe ültettek, megállapították, hogy preeklampsziám van, én pedig semmit nem értettem, hiszen nekem már volt egy teljesen egészséges terhességem, nem  tudtam, hogy miért kezdenek el belém szteroidokat nyomkodni, hatalmas kavalkád volt, látszott, hogy az orvosok is be vannak pánikolva. Rohammentővel vittek át egy másik kórházba, ahol volt koraszülött osztály, én pedig mint egy kívülálló, figyeltem az eseményeket. Egyedül voltam, szinte megbénulva. Hallottam, ahogy a mentőorvos angolul magyarázza telefonon a francia férjemnek, hogy mi történik, emlékszem, ahogy betolnak a műtőbe, de igazából csak emlékfoszlányaim vannak. Emlékszem a hóesésre és hogy a műtőben láttam a babám kis lábát a zöld takaró alól kibukkanni.

Ekkor lettem én is az a bizonyos tizedik a világon.

-És ekkor kerültél bele a korababás közegbe…

-Igen, és ezt valahogy fel kellett fognom. Nem volt könnyű, hiszen egyedül voltam amikor történt, de mire felébredtem az intenzív osztályon, a férjem már mellettem volt; nem is értettem, hogy került oda olyan hamar, de persze felült az első gépre. Onnantól együtt próbáltunk kitartani: megvoltak a saját kis mérföldköveink: a kritikus első 48 óra, az első két hét, amin túl kellett jutni Edinek és nekünk is. Túljutottunk, és én ekkor kezdtem el az interneten kutakodni. Ugyan az orvosok elláttak némi információval, biztattak, de nekem az kevés volt. Rátaláltam egy koraszülött közösségre és tulajdonképpen a többi sorstárs segített át ezen a krízisen, aminek már közel 10 éve. Azóta már én is mentor anyuka vagyok, vagyis önkéntes alapon segítem a sorstársaimat és mind országos, mind nemzetközi szinten igyekszem képviselni a korababás családok érdekeit.

12244806_10153771211219846_4504303784767980625_o

Lívia és 4 gyermeke

-Franciaországban élsz, a harmadik és negyedik gyereked már ott született. Nyilván összehasonlítottad az itthoni és az ottani tapasztalataidat. Miben különbözik a két rendszer? 

-Amikor Edi születése után 1 hónappal visszamentünk Franciaországba és belekerültem az ottani közegbe, akkor döbbentem rá igazán a két rendszer közötti különbségre és arra, hogy mennyire másképp alakulhattak volna a dolgok, ha Edi ott születik. Ha itthon engedték volna, hogy rajtam feküdjön a baba (kenguru módszer), akkor talán nem lettek volna légzéskimaradásai. Ha nem lettem volna elszakítva tőle, ha nem csak napi kétszer 20 percig látogathattam volna a PIC-en, akkor talán nem apadt volna el olyan hamar a tejem, Edi nem puffadt volna a tápszertől. Rengeteg a “mi lett volna ha”… Talán ha Edi Franciaországban születik, akkor most nem lenne közepesen sérült…

És épp ez az, amiért a koraszülött szervezetek küzdenek szerte a világon, hogy senkivel és sehol ne történhessen meg az, hogy elszakítják a babájától, hiszen a kenguru módszer már bizonyított. Statisztikák igazolják, hogy a korababának a szülőre van a legnagyobb szüksége a fejlődéséhez. Az EFCNI-vel az a munkánk, hogy elérjük a nemzetközi döntéshozóknál, hogy minden európai országban egységesítsék a koraszülött ellátást és mindenki egyforma esélyekkel induljon az életben, lehetőleg minél kisebb sérülésekkel. Ki lehet jelenteni, hogy ma Magyarországon koraszülöttként megszületni iszonyatos hátrány például Svédországhoz képest. Igazságtalan, hogy még mindig vannak olyan helyek itthon, ahol a szülő nem kívánatos látogató, igazságtalan az ápolók és orvosok leterheltsége, hogy nincs lehetőségük továbbképezni magukat és iszonyatos az a költség, ami a korababák családját terheli, hogy megszervezhessék a baba látogatását.

Viszont van olyan terület, amiben mi, magyarok, jobbak vagyunk, mégpedig a koraszülöttek utógondozásában és korai fejlesztésében. Míg Franciaországban a szülőnek fogalma sincs, hogy merre mehet, milyen lehetőségei vannak, itthon a korababa azonnal bekerül egy olyan rendszerbe, egy védőhálóba, ahol 5-6 éves koráig gyakorlatilag vizsgálatokról vizsgálatokra, egyik fejlesztésről a másikra jár. A mi első 4-5 évünk is arról szólt, hogy ingáztam a két ország között, csak azért, hogy a gyerek járhasson Dévény tornára, hogy magyar szakemberek foglalkozhassanak vele. Sőt, haza is költöztem egy időre a két gyerekkel, hogy Edi a Pető intézetbe járhasson óvodába. Itt tanult meg járni és beszélni.

Ez is célunk természetesen, hogy az utógondozás során is mindenki a lehető legjobb kezeléseket kaphassa Európa-szerte. Mi itthon szó szerint visszakaptuk az életünket, csodát tettek a fiammal. Franciaországba visszatérve az ottani szakembereknek leesett az álluk attól a fejlődéstől, ami történt. Edi most lesz 10 éves és tudni kell, hogy ő nem a szerencsésebbek közül való: közepesen sérült gyerek, mentálisan és fizikálisan is sérült. Ugyan járni tud és beszél két nyelven, de 3-4 éves értelmi szinten van és nincs is nagyon remény a változásra.

-Ráadásul a koraszülés nem csak a babák sorsát determinálja, hanem a szülőkét is…

-Mi sokáig kétségek között hánykódtunk, nem tudtuk, mennyire lesz sérült a fiunk. Láttuk hogy el van maradva, de a franciák mindig nyugtatgattak, hogy majd behozza az elmaradást, de mi szülőként éreztük, hogy probléma van. Végül egy MRI vizsgálat mutatta ki az agyi eltérést, ami választ adott a kérdéseinkre, és innentől egyrészt sokkal könnyebb volt, hiszen tudtuk, hogy mit kell csinálni, merre kell menni, ekkor költöztünk haza Magyarországra.

Másrészt viszont ahogy bejelentették Edi betegségét, én összeomlottam, depressziós lettem. Hónapok kellettek ahhoz, hogy napokat vissza tudjak idézni az első időszakból, gondolj csak bele, hogy nekem háromszor végig kellett néznem, ahogy a babámat újraélesztik. Minden reggel úgy kellett felkelnem, hogy emlékeztetnem kellett magam arra, hogy levegőt vegyek, nem értettem, hogy mások hogy tudnak élni, beszélgetni, hogy mernek nevetni…

És persze a poszttraumás depresszió kezelését egyetlenegy tb sem támogatja. Hosszú ideig jártam szakemberhez, de igazán akkor kerültek bennem helyre a dolgok, amikor 18 hónappal Edi születése után megszületett a 3. gyerekünk, időben, egészségesen. Természetesen tudtam, hogy a koraszülésemnek nem én voltam az okozója, mégis folyton azon gondolkoztam, hogy vajon mit csinálhattam rosszul, mi lehetett az oka? Nem volt oka és ezt el kell fogadnom. A koraszülések 30 %-ánál az orvosok sem tudják megmondani, hogy mi volt a kiváltó ok, ennek ellenére még napjainkban is “divat” az áldozathibáztatás a társadalom részéről: biztos az anya ártott valamit a magzatnak, hiszen a népi hiedelem is azt tartja, hogy ha jól van a mama, akkor a baba is jól van. Épp ezért hangsúlyozzuk újra és újra a koraszülött kampányokban, hogy a koraszülés nem az anya hibája! Természetesen csökkenthető és kell is csökkenteni a kötelező szűrések számának emelésével, az egészséges életmódra való törekvéssel, de mindezek mellett is bárkivel előfordulhat.

November 17. a Koraszülöttek Világnapja. Mivel készültek a különböző alapítványok, egyesületek erre a napra?

-Nemzetközileg egységesen a lila színnel hívjuk fel a figyelmet a koraszülés jelenségére. Világszerte lila megvilágítást kaptak nevezetes épületek, Magyarországon többek között a Lánchíd, a pécsi Zsolnay szobor, a debreceni víztorony, de számos koraszülött osztály is lila díszítést kap, nyílt napokat tartottak és a facebookon egy lila ruhás kezdeményezés is elindult, melynek részletet itt olvashatjátok és csatlakozzatok:

12243183_1001871853206466_6050096767411753924_n

-Te mivel foglalkozol most és mik a távlati terveid?

-Mind a MaH-ban, mind az ECFNI-ben végzett munkám önkéntes alapú, végzettségemet tekintve egyébként ápolónő vagyok. A negyedik gyerekünk most 2 és fél éves, 3 éves koráig még biztosan itthon vagyok vele, utána viszont szeretnék visszatérni a munkába. Erősen gondolkozom egy továbbképzésen koraszülött intenzív irányba, hogy ápolóként is azon a területen adhassam a legtöbbet, aminek a fejlesztéséért már 10 éve harcolok.

-Sok erőt és sok sikert kívánok a munkátokhoz!

12246805_1002528523140799_4595002141596723248_n

A lila díszbe öltözött Lánchíd

 

 

A szerzőről

Evelin

Evelin vagyok, háromgyerekes, egyvizslás, egymacskás, férjezett, 32 éves néhai építőmérnöknő, mostanában leginkább anya és részmunkaidős blogírnok.

Szólj hozzá!


Powered by themekiller.com anime4online.com animextoon.com