nagycsalád

Harmadik gyerek… és válunk

A gyerekekről már megírtam, hogy fogadták Rékát, magunkról viszont még nem meséltem. Túlzás lenne azt állítani, hogy ment mint a karikacsapás. Illetve nekem nyilván igen, jó volt az a két nap a kórházban, csak Réka és én (meg a szobatársak, de ők tényleg nem sok vizet zavartak); nekem elég volt ennyi idő, hogy újra anyává váljak. Aztán amikor hazavittük a kislányt, a nagyok meg már otthon vártak minket, egyszerre hirtelen túl sokan lettünk és minden olyan szervezetlenné vált, mi meg szülőként ügyetlenkedtünk és kilátástalannak tűnt, hogy valaha is rend lesz ebből a káoszból.

Jó pár napig tartott ez az állapot, amikor is – így utólag már tudom – férjjel elbeszéltünk egymás mellett. Ő ugyan itthon maradt szabadságon, de szerintem egyáltalán nem segített semmit, szerinte pedig mindent megcsinált, amire kértem. Szerintem az apa szülési szabadsága arra való, hogy az apa álló nap bárgyú mosollyal a fején pillogjon legkisebb utódjára, közben lesse felesége minden kívánságát és kérés nélkül is igazítsa meg annak (gyermek)ágyi vánkosát miközben tálcán szolgálja fel számára a gőzölgő tyúkhúslevest amit a nagyobb gyerekekkel minőségi foglalkoztatás és időtöltés keretein belül közösen készítettek; szerinte pedig ez a néhány nap szabadság kiváló alkalom arra, hogy végre rendbe tegye a garázst, lenyírja a füvet, felkészítse a szezonra a motorját és úgy általában elvégezzen minden olyan ház körüli munkát, amire évek óta nem jut ideje, hogy aztán mikor délben felcsámborog a lakásba ahol én egész délelőtt három gyerekkel “szívtam” és a szemem szikrákat szór és ő közli, hogy szeretne ebéd után aludni és én erre kilátásba helyezem a válópert mint egyetlen ésszerű megoldást, ő ezt egyáltalán ne értse és kissé feszültté váljon a légkör. És ez így ment jó pár napig. Én kértem valamit, ő megcsinálta, én nem úgy gondoltam és elégedetlenkedtem, ő ezt nem értette és fáradtan közölte, hogy jóllehet ő szabadságon van, mégis teljesen kimerül estére, mire én megint a válással fenyegetőztem.

Szóval úgy tűnt, hogy válunk, mégpedig el-, de közben kiderült, hogy csak nagycsaláddá, szépen fokozatosan, mert ez így működik nálunk: korántsem zökkenőmentesen, néha szemrehányásokkal, sértődésekkel, félreértésekkel, hogy aztán végül kutyasétáltatás közben megvalljuk egymásnak, hogy mennyire boldogok vagyunk mi így öten, egymással. Meg a vizsla.

Mostanra pedig minden jó, nagyon jó. Mindenki tudja a szerepét, teszi a dolgát, kis szervezéssel és nagyszülői segítséggel jut idő a pihenésre is, férj pedig már arról ábrándozik, hogy két hét múlva kettesben töltünk 24 órát motoron, sátorral (miért, tele a fagyó tejjel, nem?), szerintem pedig elég lesz mondjuk néhány órácska is és egy nyugodt vacsora egy kerthelyiségben, kettesben.

A szerzőről

Evelin

Evelin vagyok, háromgyerekes, egyvizslás, egymacskás, férjezett, 32 éves néhai építőmérnöknő, mostanában leginkább anya és részmunkaidős blogírnok.

2 hozzászólás

Szólj hozzá!


Powered by themekiller.com anime4online.com animextoon.com