szüléstörténet

3 generáció együtt vajúdik

avagy így szülünk mi harmadik gyereket, vasárnap.

Szombaton, miután egész nap a nyákdugó elpotyogtatásával voltam elfoglalva, kezdtem bizakodóvá válni. Még a szakirodalom is azt mondja, hogy innentől kezdve már 1 naptól 2-3 hétig bezárólag bármikor megindulhat a szülés, ami így betöltött 40 hetes terhesen nesze semmi fogd meg jól rendkívüli módon optimistává tett.

Este 11-kor megéreztem az első, kellemesen átmelengető fájást. Negyedóra múlva a következőt. És így tovább. A gyerekek már aludtak, férjnek mondtam, hogy készüljön, éjjel szülünk, majd én is lefeküdtem. Óránként 4-5 fájáska, se több, se kevesebb, 2-kor mindenesetre áthívtam a szüleimet, hogy ha helyzet van, ne kelljen majd kapkodni. Mire átértek, már el is bóbiskoltam két fájás között.
Mi sem bizonyítja jobban a szüleim kiváló hozzáállását és példamutató magatartását, hogy miután átrohantak hozzánk az éjszaka közepén és szó nélkül nyugtázták, hogy sehol se folyik a vér, nem kaparom a falat kínomban és még a mentő sincs útban, ehelyett az egész banda édesdeden alszik, fogták magukat és egyszerűen lefeküdtek a nappaliban a kanapéra, betakaróztak és diszkréten horkoltak reggelig.
(Mindeközben a férjem néha magához tért és felszólított, hogy időben jelezzem, ha szülni óhajtok, mert neki azt nem árt tudnia. Meg különben is ugye, milyen dolog már vasárnap szülni?)
Így vajúdtunk mi családilag, három generáció és egy kutya: a gyerekek a szobájukban, a szüleim a nappaliban, mi a hálóban, a vizsla a hallban. Én még hajnal 4-ig csendben fájdogáltam, majd belealudtam a csalódottságba.

Reggel 7-kor ébredt a nagycsalád, összepakoltam a kórházi cuccomat, ha már úgy belehergeltem magam ebbe a szülés dologba, és pont nem érdekelt, hogy órák óta nem voltak fájásaim, senki nem állíthat meg, ha én szülni akarok. Persze valójában nem volt ekkora arcom, de akár így is lehetett volna. Mindenesetre kellett mennem úgyis ctg-re, reménykedni meg csak szabad, nem igaz?

Fél 9-kor értünk be a szülészetre, elmeséltem az éjszakai fájásaimat, meg hogy el is múltak. A ctg sem mutatott semmit, de azért megvizsgált az ügyeletes orvos és kiderült, hogy bő két ujjnyira nyitva vagyok. Megtudtam, hogy harmadjára szülő terminustúllépett pédányokat ekkora “tágulattal” már a kórházi protokoll nem enged sehova, úgyhogy nekiláttam róni a köröket a szülészeti folyosón, unalmamban.
(Mindeközben a férjem motorokat nézegetett – és mutogatott- a telefonján, folyton azon sopánkodva, hogy le fog merülni, továbbá, hogy hazaszaladjon-e még füvet nyírni, vagy most akkor meddig kell még várni???)
10 körül megérkezett az én orvosom, újabb vizsgálat, ő 3 ujjnyit mért, akkor költözzünk be talán egy szabadon választott szülőszobába.

Fél 11-kor elfoglaltuk a szülőszobát, feltették a ctg-t, bekötötték az oxitocint. Fél 12-kor megérkezett az első fájás, szerintem nagyjából 10 percig csak olyan erősséggel, mint az éjjel, ekkor a férjem elkezdett lobbizni a fájdalomcsillapításért, merthogy az előző kettőnél kaptam EDA-t, de valahogy olyan megnyugtatóan mondta a szülésznő is, meg az orvos is, hogy nem lesz rá szükség, higgyem el, gyorsan fog ez menni, hogy tényleg elhittem. Aztán bedurvultak a fájások. Ekkor, de csak ekkor, egy kósza gondolat futott át a fejemen, hogy vajon tényleg kellett ez nekem? Mi lenne, ha egyszerűen csak feladnám? És akkor nem is fájna. Picit féltem, na.
Már 1-2 percenként jöttek a fájások, olyan erősséggel, hogy elkezdtem goromba lenni férjjel, aki tehetetlenségében azzal szórakozott, hogy a műszer kijelzőjét elemezve kommentálta a fájásaim erősségét (most mi van, az előző az sokkal nagyobb volt!, hú, ez most 45-ös!, ez de rövidke volt!), de miután elküldtem a jó fenébe az idióta viselkedésével együtt, megemberelte magát és behunyt szemmel szoríthattam a kezét, ami többet ért minden segítségnél. De komolyan!

Ekkor az orvosom megkérdezte, hogy rám tört-e már a szülhetnék, amit ő ismeretlen okból kifolyólag székelési ingernek hív, de mi maradjunk csak nyugodtan a szülhetnéknél. Innentől felgyorsultak az amúgy is gyorsan pergő események, fel sem fogtam, hogy akkor mi most elérkeztünk a kitolási szakaszba. A burokrepesztést meg sem éreztem, mondták, toljak, toltam, mondták ne ordítsak, mert akkor kevesebb erőm jut tolni, nem ordítottam, és így tényleg több erőm maradt tolni. Ha jól emlékszem, 4-szer hármat kellett.

2015. 05. 10-én 12 óra 00 perckor megszületett Réka lányunk 57 centivel és 3750 grammal, kevéske hajjal és törött kulcscsonttal, gátvédelem mellett.

Mindeközben a férjem, aki az elmúlt hetekben már olyan szinten meggyőzte magát arról, hogy fiút csinált, hogy következetesen Lócizta a hasamat, majd amikor kibújt a kisbabánk és megtudtuk, hogy lány lett, én csak őt figyeltem… ahogy túlcsorduló szeretettel, remegve, egyre csak azt ismételgette, hogy Réka, Réka, Réka…

IMG_0746

A szerzőről

Evelin

Evelin vagyok, háromgyerekes, egyvizslás, egymacskás, férjezett, 32 éves néhai építőmérnöknő, mostanában leginkább anya és részmunkaidős blogírnok.

4 hozzászólás

  • Hjajj… Most csak ennyi, mert holnap vizsgázom kettőből és nincs időm részletesebben kifejteni, de ezt muszáj volt. Tündéri a lányotok és ügyes voltál! Puszi

  • De Draga! Gratulalok Nektek, nagyon gyors volt ez is 🙂 Es milyen hosszu baba! 🙂
    Megis mitöl törhetett el a kulcscsontja, mikor problemamentesen jött vilagra? Kicsit ijesztö ez szamomra…

    • Amúgy nem vészes a kulcscsonttörés, meg nekünk szerencsénk is van, mert nem fájlalja és persze látszik, hogy kíméli a jobb karját, de azért tudja mozgatni. Az összes orvos (csecsemős, nőgyógyász, gyerekorvos) azt mondta, hogy ez egyáltalán nem ritka dolog, főleg ilyen nagy babák esetében.

      • Szegenyke… azert nem lehetett vmi jo elmeny neki. De az megnyugtato, hogy nem fajlalja. Jobbulast Rekanak!

Szólj hozzá!


Powered by themekiller.com anime4online.com animextoon.com