Abigél kimozdulunk

Újévi riadalom

Finom porréteg borította már összecsukott laptopom tetejét, ahogy ma reggel, az ausztriai telelésünk végeztével elpakoltam a bőröndbe. Hozzá sem értem egy hétig! Annyira elfoglalt a kis családom, a sok öröm és boldogság, hogy a laptopomra, amitől -joggal- függőnek tartom magam, még egy érintés erejéig sem volt szükségem.

Tudom, nem erről volt szó az elején… Kezd szirupos giccsbe hajlani a blog, Zoli már hónapok óta nem képes akkorát bakizni apaként vagy férjként, amit (szigorúan névtelenül, avagy álneveket használva) jól eltúlozva, kiszínezve, parodizálva közzétehetnék. A gyerekek pedig, hát róluk ne is beszéljünk! Nemhogy alig várom már az ovi- és bölcsikezdést, de azon gondolkozom, hogy kiveszem őket az említett intézményekből és együtt leszek velük itthon örökkön-örökké. Ugyanis annyira cukik. Én meg csak ömlengek, megszállták az agyam a terheshormonok, szóval komolyan megértem, ha leiratkoztok a blogról. 😀

De ha mégis maradnátok, írok picit a síelésről: amikor felkerekedtünk, én már mindenre fel voltam készülve. Idegbajra, gyámügyre, válásra, hosszas szanatóriumi rehabilitációra, ehelyett már az első napon kialakult a napirendünk, amelyet egy héten keresztül mindenféle erőfeszítés nélkül sikerült tartanunk:
8.00-8.30: ébredés (ez mintegy két órával van később a szokásosnál, természetesen hétvégén sincs lazsálás)
8.45-9.30: reggeli
10.00-12.00: kinti program, szánkózás, levegőzés, sétálás
12.30-13.45: családi edzés a konditeremben, melyet rajtunk kívül nagyjából senki nem használt (én szobabicikliztem, kézisúllyal sétáltam a futópadon, meg Rubint Réka által jóváhagyott terhesgyakorlatokat végeztem, miközben a gyerekek egy steppadon rajzoltak, Zoli pedig biciklizett vagy kondizott)
13.45-14.15: családi pancsi a medencében, melyet a nap ebben a szakában rajtunk kívül senki sem használt
14.30-15.00: ebéd
15.00-17.15: családi délutáni csicsika (rajtam kívül mindennap, mindenki, csorgó nyállal, én meg kiolvastam két könyvet: Émile Ajar: Előttem az élet és Szőnyi Szilárd: Isten hozott című könyvét)
Délutáni alvás után játék a szobában, majd vacsora, dumálgatás a többi családdal, 11 körül lefekvés.

Három napig még azt is sikerült megetetnünk a gyerekekkel, hogy Ausztriában nincs internet, így sajnos mesét sem tudnak nézni, helyette egyfolytában memóriakártyáztunk velük, meg gyöngyöt fűztünk, legóztunk, olvastunk, társasoztunk, hihetetlen élmény volt! Semmi rohanás, semmi görcsölés, hogy be kell vásárolni, mit adjak nekik enni, mert bár finoman fogalmazva is diónyi mennyiségeket ettek, ott végre nem magamat okoltam, mert azért az már mégsem az én hibám, hogy a végtelen hosszú svédasztalról sem bírnak jóllakni. Aztán az egyik kisfiúnál láttak telefonos játékot és két napig ment a vinnyogás, hogy ők is, de sikerült ésszerű keretek közé szorítanunk a mennyiséget (az az igazság, hogy mostanában már kicsit túl sokat engedtük nekik). Hát így éldegéltünk mi nap mint nap, a rendszer csak akkor borult, ha a délelőtti kirándulás elhúzódott, akkor ugyanis annyi változás történt, hogy vacsora előtt tornáztunk és pancsiztunk, nem pedig ebéd előtt. 🙂

Aztán eljött a szilveszter. Gyanútlanul sétáltunk le a vacsorához, amikor hatalmas csörömpölések közepette berontott a szállodába 6-8 tetőtől talpig bundába és álarcba burkolózó busó, akiktől konkrétan sikítófrászt kapott minden egészséges lelkületű három év alatti gyermek. A busók különben nem zavartatták magukat, minden asztalhoz odamentek és fellépésükkel igyekeztek maradandó sérüléseket okozni a kisgyermekekben. Fricit annyira nem zaklatta fel a jelenet, Abika viszont halálra rémült. Igazából csak éjszaka tudtam meg, hogy mennyire, amikor is nem tudott elaludni, mert többször sírva közölte, hogy hiányzik neki Vanek és hogy menjünk haza, a biztonság kedvéért az utcát és a házszámot is közölte, majd amikor végre elaludt, egyszer arra ébredt, hogy picit bepisilt, háromszor meg hevesen dobogó szívvel, ziháltan, csatakosra izzadva kelt fel… Másnap kiderült, hogy a többi gyereknek is hasonló éjszakája volt, köszönjük, busók az emlékezetes partyt… Másnap a déli alvás is nehezen ment, végig szorongatta a kezem és éjjel megint többször felriadt, hogy haza akar menni.

Most már végre itthon vagyunk: feltöltekezve, túlpihenten, békességben. Kíváncsi vagyok meddig tart az energiánk…

A szerzőről

Evelin

Evelin vagyok, háromgyerekes, egyvizslás, egymacskás, férjezett, 32 éves néhai építőmérnöknő, mostanában leginkább anya és részmunkaidős blogírnok.

Szólj hozzá!


Powered by themekiller.com anime4online.com animextoon.com