család

Halottak napja

Mindenszentek ünnepe és halottak napja. De semmiképpen sem Halloween. Eléggé irritál ez az egész haloweenozás, meg bénatökös hagyomány (miféle hagyomány ez itt Magyarországon?). Biztos vagyok benne, hogy én tököt faragni pontosan abban az évben fogok először, amikor Zoli illatosított rózsaszirmokkal hinti tele a hitvesi ágyunkat február 14-én. Azaz soha.

Én nem különösebben szeretem a halottak napját. A tömeget, a tülekedést, azt, hogy pont aznap kell a halottainkra gondolni, a gyerekeket is kivinni, rájuk szólni, hogy viselkedjenek, hiába nem is értik, hogy miért.

A nagyszüleim nagyon régen meghaltak, mégis sokszor gondolok rájuk. Legutóbb például akkor, amikor a nagyszülős cikket írtam. Eszembe jutott Rozi mama, aki mindig sütött-főzött és mindig vidám volt és cukros tojássárgáját kaptunk tőle, mert akkoriban még az volt a mondás, hogy abban van a vitamin. Meg Rozi papa… akiről később kiderült, hogy János a valódi neve, de ez nem is volt lényeges, mert senki sem hívta így. Vele nagyon sok programom volt. Vigyázó felügyelete alatt sepregettem az utcát ötévesen, akkoriban azt gondoltam, hogy ez lesz a hivatásom. Soha nem mondta, hogy ez hülyeség. Aztán, amikor elfáradtam, elmentünk a sarki boltba és vettünk nyalókát meg kisüveges pepsit. Mi ketten. Akkor gondolok rájuk, amikor csak akarok és ahányszor nekem jólesik.

Zoli miatt a közeli temetőbe mi is kimentünk, nagy okosan biciklivel -én voltam az ötletgazda,- elkerülve a tehetetlen bolyongást a parkolóra vadászó türelmetlen autósok között. Vittünk egy-egy szál virágot Zoli nagyszüleinek, nagy vonalakban felvázoltuk Fricinek a helyzetet, hogy kik ők és miért vagyunk ott. Szerencsére az elhangzottakhoz nem volt kérdése, így még nyertünk egy kis időt addig amíg el kell majd nekik magyarázni, hogy miért is halnak meg az emberek.

Frici vitte a virágokat, Abi volt a gyertya- és gyufafelelős. Mindketten nagyon igyekeztek, felelősségük teljes tudatában, kilógó nyelvvel koncentrálva adogatták az apjuknak a dolgokat, majd ettől roppant módon elfáradva hébe-hóba megpihentek a síron. Én azt értem, hogy ez nem illik, nyilván én sem ülök rá, de egy másfél- és egy hároméves gyerektől nem érzem ezt akkora kegyeletsértésnek. Persze mondtuk nekik, hogy álljanak fel, de azért nem kaptunk a szívünkhöz az ijedelemtől. Én azt sem érzem morbidnak, hogy a gyerekek szaladgálnak, nevetgélnek. Mégis mitől lennének szomorúak? Miért legyenek komolyak? Miért ne lehetne egy kis élet, egy kis vidámság is a temetőben? Mi is nevettünk. Nevettünk, amikor a gyertyákat meggyújtva Fricikém felállt szépen, a sír felé fordult és elénekelte az Ég a gyertya, ég című dalt. Abban a verziójában, amelyikben “aki lángot látni akar, éljen sokáig!” Nem illett oda. Na és? Szép volt, szívből jött, gyerek még.

A szerzőről

Evelin

Evelin vagyok, háromgyerekes, egyvizslás, egymacskás, férjezett, 32 éves néhai építőmérnöknő, mostanában leginkább anya és részmunkaidős blogírnok.

3 hozzászólás

  • Miért KELL mindig szomorúnak lenni? Sok szép kedves emléket őrzünk a nagyszüleinkről, én édesapámról is. De nem érzem azt, h mindig szomorúan kell rá gondolni. Volt, hogy könnyesre nevettük magunkat, amikor meséltem róla. De múltkor összeszorult a szívem és nagyon sírtam, amikor eszembe jutott, h milyen jó lenne, ha még élne, mert nyáron megtaníthatta volna Martint vezetni.

    • Hát ez az, én sem értem. Csak látom az emberek (főleg az idősebbek) szemében a rosszallást, amikor vidáman elrobog mellettük kismotoron egy gyerek a temetőben…

      • mert irigykednek..hogy ők még távoznak is onnan… 😛 😀

        jó jó…ez morbid volt..de nem tudtam kihagyni!!!!

Szólj hozzá!


Powered by themekiller.com anime4online.com animextoon.com