férj képek múltidéző

Az esküvőnk és fájón kísértő emléke

ovis farsang, 1987

Az ember lánya négy-öt éves kora körül hajlamos szerelembe esni, majd az első csalódás után komolyabban nekilátni a -soron következő- nagy Ő megtalálásához. Esetleg az esküvő megtervezésére is szakít némi (mondjuk húsz év) időt. Tulajdonképpen a férj személye nem is olyan fontos, a ruha annál inkább. Nos, nekem így ez volt az első próbálkozásom, de bizton állíthatom, hogy a középső csoportos és a nagycsoportos farsangon már sokkal kifinomultabb menyasszony voltam.

Leendő férjem külső tulajdonságaival kapcsolatban mindig is konkrét elképzeléseim voltak. Az én ideálom ugyanis mediterrán típus. Rövid barna hajú, mert a hosszú haj igénytelen. Az olyat bottal nem böködném meg. És ne legyen szőke, mert szőkék a lányok szoktak lenni. Legyen nagy barna bociszeme, vastag szája. Nem baj ha nagy az orra, ezzel kapcsolatban elnéző vagyok, mióta pár évvel ezelőtt véletlenül megpillantottam magamról egy profilképet.

Ezen elvárások érdekes módon nem akadályoztak meg abban tizenévesen, hogy halálos szerelemmel rajongjak Jon Bon Joviért hosszú éveken át. Meg a zenéje is tetszett. Persze a Tankcsapdát is szerettem, de azért Lukács, valljuk be, pont nem egy adonisz.

Jon Bon Jovi

A tudatalattim dolgozhatott már akkoriban is, dacolva az ideál-képemmel, később ugyanis sikerült életem párjául választani Bon Jovi kiköpött hasonmását.

nem elhanyagolható vonzerővel bír a kis rumbatökös bandatag és a dologtalan vizsla, ilyen Bon Jovinak biztos nincsen

A blog egyik fejlécképe teljes nagyságában (kedvenc, és egyben egyetlen általunk előhívott esküvői fotónk):

IMG_2267

erre most rá lehet kattintani a jobb befogadhatóság kedvéért

Az esküvőnkre nagyon készültünk. Miután rájöttem, hogy én soha nem is vágytam lovas-hintós-limuzinos giccsparádéra, ruhaszalonba is csak egybe voltam hajlandó betenni a lábam, nem voltak léggömbök, szalvétagyűrűk és masnis bársonyruhába öltöztetett székek sem. Egy hónap alatt megszerveztünk egy 70 fős lagzit, ami tök jó volt, nem olyan örömszülők közé bezsúfolt kényszeredetten mosolygós, hanem barátokkal együtt ülős, koktélozós, rákinrollozós. Hogy ez utóbbi táncforma jól menjen, táncórákat vettünk. Férjem messze földön híres ritmusérzéketlenségének és az én hasonló kaliberű tehetségtelenségemnek köszönhetően 8-10 magánóra alatt násztáncot járó bedrogozott bakkecskékből idomított bakkecskékké kupálódtunk ki és adtuk elő nagyképűen “nyitótáncnak” nevezett performanszunkat  a The Cult Edie című muzsikájára. Majd az est további részében a hátra-vissza-pont-lép-pont-lép alapján táncoltunk a násznéppel.

Nagyjából évi egy alkalommal van olyan esemény, ahol kamatoztatjuk tánctudásunkat, az idei bemutatót épp tegnap tekinthette meg a nagyérdemű a Budapest Parkban a Tankcsapda koncert után. Történt ugyanis, hogy férjem kollégáival csapatépítő jelleggel részt vettünk a buliban, ahol férjem mindenáron fel akarta venni a versenyt a huszonévesekkel, hiába intettem óva, hogy vigyázzon, már nem fiatal, meg azért én se vagyok mai pipi, meg amúgy nincsenek illúzióim a tanult tánclépések helyes elsajátításával kapcsolatban, sejtem, hogy tök égők vagyunk. Szóval férjem pörget-forgat, hanyatt esik (ez még égőbb, biztos azt hiszik, hogy részeg), lábát töri – állítja ő.

Most így túl a kórházon, az otthon békés nyugalmában (öten bontják a tetőt a fejünk felett) lábadozik a kedves egy mezei fáslival a térdén. Remélem túléli, szorítsatok értünk!

A szerzőről

Evelin

Evelin vagyok, háromgyerekes, egyvizslás, egymacskás, férjezett, 32 éves néhai építőmérnöknő, mostanában leginkább anya és részmunkaidős blogírnok.

1 hozzászólás

Szólj hozzá!


Powered by themekiller.com anime4online.com animextoon.com